Diagnózis: autizmus és Down-szindróma

Tudatos „fogyatékosságom” van. Én választom. Hol túlárad a szeretetem és gátlástalanul közeledem, intenzíven kapcsolódni vágyom, hol pedig teljesen elzárkózom belső világomba és rettenetesen kiakadok, ha ilyenkor valaki közeledni próbál, megakaszt. Szélsőséges, impulzív, dinamikus és lobbanékony a természetem egy része, amit imádnék kiélni, megélni, ha a környezetem nem rettenne halálra tőlem ilyenkor. De retten. Mert váratlan és kiszámíthatatlan vagyok, és ez félelmetes. Ezért kiszámíthatóvá és alkalmazkodóvá próbálna formálni, én meg igyekszem is, hiszen szeretem őket és látom, ha szélsőségesen viselkedem, megijednek és távolodnak.

Na de amikor véletlenül valaki így is elfogad, csodás világ nyílik. Nem kell másképp viselkednem, mert rájövök, nem vagyok ijesztő. Az, aki megijed, annak van dolga, az szorul segítségre, nem én, a fogyatékos. Hiszen saját fogyatékosságától fél, nem tőlem. Pedig mennyire felszabadító megölelni a fogyatékosságunkat és tudatosan, magunk által választott módon megélni azokat. Mert mindannyian kisebb-nagyobb mértékben például Down-osok vagy autisták vagyunk. Az egyetlen és óriási különbség, hogy szabadon választhatjuk az állapotba való be- és kilépést, és annak formáját. A nem tudatos fogyatékkal élők azonban sokkal bátrabbak. Ők állandó kihívás elé állítják komformista környezetüket, akik fura módon mindenáron segíteni próbálnak fogyatékosságuk megszüntetésében - ami lehetetlen küldetés -, vagy legalább tompításában. Azzal a felkiáltással, hogy jobb élete legyen a „szerencsétlennek”. Pedig neki jó élete van, higgyétek el. Ebben az állapotban jó benne lenni. Köszöni, nem kér a segítségből, segíts inkább magadon, gondolhatná és lehet gondolja is. Segíts magadon, hogy el tudd fogadni azt, ahogy vagyok. A segítséged, ha már mindenáron szeretnél tenni valamit, ne félelemből szülessen, hanem elfogadásból. Ehhez azonban az kell, hogy felismerd, megéld és elfogadd a magad "fogyatékosságát".