Rólam Soul

avagy lelkem gondolat-morzsái...

KÉPES VAGY MEGÚJULNI? Képes. Mindenki képes. Kérdés, hogy szeretnék-e újra és újra megújulni. Szeretnék-e mindig elkezdeni és befejezni. Örökké. Ez sem kérdés. Mert akár tetszik akár nem, ez van. Minek is bonyolítsam a megértéssel. Hiába szerettem volna már befejezni, elfutni, kimaradni és elbújni. Nem sikerült. Minden reggel felébredek és újrakezdek. Minden pillanatban újrakezdek. Tehát nagyon is képes vagyok megújulni, szinte csak erre vagyok képes. Egyre inkább alkalmazkodóvá, rugalmassá, képlékennyé, nyom nélkülivé válni, míg végül talán sikerül szétterjedve "feloldódni".

MIK A SZÁNDÉKAID? Kilőttem a szándékot és felkészültem az indulásra. Csak egyetlen ajtó volt nyitva előttem. Nem volt más választás éppen akkor, ezért vettem egy nagy levegőt és beléptem. Azt a rohadt élet, ez nagyon meredek, erre azért nem számítottam. Mindegy. Mert felkészültem és csak egy ajtó volt nyitva. Ez az ajtó. Bármennyire hülyeség és morbid, ami odabent van, tetszik. Élvezem. Mert felkészültem. És ahogy játszom a hülyeségben, egyszer csak hopp, ott egy másik ajtó. És még egy. Meg még egy. Na akkor kicsit még jó lesz maradni, hogy lássam melyik ajtó nyílik és léphetek tovább. Ugyanis most azt játszom, hogy megvárom, melyik nyílik meg magától felém, és arra megyek tovább. Nem török be egyik ajtón sem csak azért, mert átszivárog a résen valami csábító ígéret. Perverz módon azt csinálom, ami egyelőre nehezen megy. Például várok, és amíg várok, játszom. Amúgy legbelül tudom, mindegyik ajtó egy irányba tart, tehát akár be is törhetnék. De most nem ezt játszom, na. Edzem magam.

MEGFELELSZ AZ ELVÁRÁSOKNAK? Bár semmi közöm az elvárásokhoz, mégis hol megfelelek nekik, hol pedig nem. Most épp beletrafáltam az elvárásodba? Akkor elképzelhető, hogy jó fejnek, különlegesnek, bátornak gondolsz, netán elismersz, csodálsz. Vagy épp mást vártál, és ezért csalódott, kiábrándult vagy, talán még szánalmasnak, közönségesnek, gyengének is tartasz? Együttérzek, mert tudom milyen érzés, ha felruházok valakit egy ideával és a rohadék lerombolja azt, nem hajlandó megbízhatóan egyféle lenni. Kegyetlen, kíméletlen, bosszantó, de lehet akár frissítő, ébresztő, lelkesítő is. Miközben nem is tud róla. Csupán szeretettel játssza bolondnak tűnő játékát…

 

EL TUDSZ BÚCSÚZNI? Mindig tudom és érzem, hogy ha valami véget ér. Sokszor mégsem merek elbúcsúzni, tartom még a szálakat (legyen az emberi kapcsolat, szerelmek, valós és vélt barátok, munka- és edzőtársak, szellemi tanok és mesterek, tehetségem, képességeim, ötleteim megjelenési formái, kábító szereim), remélve, hátha valami változik és folytatódik. Tehát mindenképp véget ért, mert ugyanúgy már nem megy tovább. Bennem meg csak lebegnek az elvarratlan szálacskák, reménykedve, búcsú nélkül. Igaz a mondás, a remény hal meg utoljára. Végül meghalt, és ezúton szeretnék szeretettel teli búcsút venni, a reménytől és minden elvarratlan szálamtól. Remény nélkül, kicsit még szomorkásan, mégis csodás, tiszta örömmel haladok tovább, szép emlékekkel és a valóságra egyre nyitottabb szívvel-lélekkel.

MERSZ UNATKOZNI? Szerintem az unatkozáshoz és semmittevéshez kell a legnagyobb bátorság. Elfogadni, hogy az élet megy tovább nélkülem is. Élve eltemetett állapot. De ez is része az egésznek. Elhatároztam hát, hogy ehhez is ugyanúgy közelítek, mint minden máshoz. Kíváncsian. Figyelem magam unatkozás közben. Milyen zseniális elterelő hadműveleteim vannak ellene, mindjárt a legkézenfekvőbb: a gondolkodás. De millió más eszköz is rendelkezésre áll. Tulajdonképpen rá kellett jönnöm, az unalom üressége nem más, mint a lehetőségek telisége. És ha merek időt hagyni magamnak erre az állapotra, kiderül, a lehetőségek közül mi az, ami meg is mozdít és cselekvésre késztet. Van, hogy csak a szükség… Előbb utóbb azonban a kreativitás netovábbja születik meg. Ha már minden mindegy, akkor akár csinálhatok éppen bármit...

SZOKTÁL DUGÓBAN ÜLNI? Egyre ritkábban, pedig igazán érdekes gondolatokat okoz, íme pár a sok közül, evolúciós sorrendben. 10 éve: Kibaszott ideges vagyok, hogy itt kell állnom, miközben nekem fontos dolgom van és céljaim. Engem ne hátráltasson senki, időre oda kell érnem, különben összedől a világ, de legalábbis a cég. 8 éve: Édes Istenem, miért adnak jogsit olyannak, aki nem tud vezetni? Bezzeg én  még akkor is jól vezetek, ha nem látok az idegtől. 6 éve: Állati helyes ez a pasi a mellettem lévő sávban, abban a gyönyörű BMW-ben. Lehetne, hogy örökké tartson a dugó? 4 éve: Biztos baleset történt, de jó hogy nem velem. Egy pillanatra együttérzés suhan át a lelkemen, de nem tart sokáig. 2 éve: Az Istenek kegyesek hozzám, hiszen biztosan azért kaptam a dugót, hogy mire a célhoz érek, legyen parkolóhelyem. És az Istenek tényleg kegyesek hozzám. Napjainkban: Szabad vagyok, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy nem dugóveszélyes időszakban közlekedem. Ha mégis belekerülök, akkor megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy élvezem. Oké-oké, azért nyomokban még maradt a 6 évvel ezelőtti és a 2 évvel ezelőtti gondolatokból is…

ADSZ PÉNZT A KÉREGETŐKNEK? Miután mindig előítéletem van magammal és a helyzettel szemben, és egy komoly program fut le az agyamban miért adjak és miért ne, gondoltam kipróbálom, hogy mi történik, ha tiszta, előzetes gondolatok nélküli állapotban talál rám a helyzet. A teszt a következőképp sikerült: Piros a lámpa. Megállok. Egy férfi közeledik az autó felé. Benéz az ablakon és jelzi, mondani szeretne valamit. Rámosolygok. Lehúzom az ablakot. Megkérdezi hogy vagyok. Mosolygok és válaszolok: köszönöm, remekül. Visszamosolyog. Nincs sok foga. Közli, hogy szép a mosolyom, biztos van férjem. Megköszönöm, mondom: még nincs. Majd lesz, mondja. Igen, ha valaki megkér, mondom. Mosolygunk. Zöld lesz a lámpa. Elköszönök. Elindulok. Jé, nem is kért pénzt. Mosolygok.

Pár nap múlva ugyanott: Piros a lámpa. Megállok. Egy férfi közeledik az autó felé. Benéz az ablakon és jelzi, mondani szeretne valamit. Rámosolygok. Lehúzom az ablakot. Rögtön a lényegre tér, pár forintot kér. Adok neki egy 100-ast. Megköszöni és megkérdezi hogy vagyok. Mosolygok és válaszolok: köszönöm, remekül. Visszamosolyog. Nincs sok foga. Közli, hogy szép a mosolyom, biztos van férjem. Megköszönöm, mondom: még nincs. Zöld lesz a lámpa. Elköszönök. Elindulok. Jé, gyorsan tanul, először a munka, utána jöhet a társalgás. Jobb is, hogy kevesebb idő maradt rá, a végén még megkérte volna a kezem… A nagy előítélet és gondolkodás nélküliség tesztben még az is lehet, hogy igent mondtam volna. Mosolygok.

VANNAK BARÁTAID? Sokáig azt hittem, vannak. Aztán, hogy nincsenek. Végül kiderült, fogalmam sincs mi az a barátság. Eleinte úgy tűnt, jó címke azokra a kedves emberekre, akikkel időről időre találkozgatok, és jól elbeszélgetünk. Tehát pl. akkor az Édesanyám is a barátom. Aztán a minap egy üzletben egy hölgy látva, hogy tanácstalanul nézelődöm a háztartási kisgépek részlegen, kezembe nyomott egy 20%-os kedvezménykupont és adott néhány hasznos tippet a választáshoz. Le kellett küzdenem azt a hirtelen támadt gondolatomat, hogy ügynök és valami hátsó szándéka van, és tiszta lappal felé fordulni, hogy végül kiderüljön, Ő egy spontán, jóérzésű ember, aki hozzásegít a választáshoz és egy kis megtakarításhoz. Sikerült. Találkozásunk mindössze pár percre szólt, mégis úgy éreztem, a barátom. Vagy az a spanyol férfi, aki egy tangóesten végre felkért táncolni. Én nem foglalkoztam azzal, hogy jóval alacsonyabb és idősebb nálam, ő pedig nem foglalkozott azzal, hogy kezdő táncos vagyok. Csodásat táncoltunk. Ő is a barátom. Rájöttem mi a közös ezekben a találkozásokban: a KÖLCSÖNÖS kíváncsiság, figyelem és érzékenység. Ez a barátság esszenciája számomra. Akármeddig is tart és bármilyen formában is jelenik meg.

SZERETSZ TÁNCOLNI? A tánc egy nagyon összetett dolog számomra. A szerelmeskedésen és ölelésen kívül az egyetlen, ahol a testem és a lelkem, együtt, megéli a pillanatot. A tangóban egy csodálatos képességű partner által pedig megtapasztaltam a test-lélek-szellem egységét és jelenben időzését. A tánc a szerelem alkímiája. A zene és egy figyelő társ olyan mértékben inspirál, hogy az összes sejtemben robban a szerelem. Ahogy az első érintés megtörténik, elkap a forgószél, csak húz egyre mélyebbre és sodor, pörget, emel, lendít, de közben biztonságosan tart, nem ereszt és vezet. Ölelés-ölelés-ölelés, ott a középpontja, a nyugalma, békéje. Eddig olyan könnyen jöttek a szavak, hogy leírjam mit érzek. Most nem tudok. Keresem, kutatom, nem találok szavakat. Mélyről jön, gyomor közeléből, a mellkasomban feszít, valahol kiutat keres, de nem talál a torkomon sem hangokat, így végül a szememből folyik ki, sírok. Hiányzik. Nem nyugszom, míg meg nem találom magamban is a kulcsot ehhez az egységhez, és tudjak táncolni a Pillanattal az Élet inspiráló dallamára és ritmusára.

TERET ADSZ A HARAGNAK? Szerencsére vannak nagyon jó inspirátoraim, akik fel tudják baszni az agyam: szomszéd néni a 0-24 kurva hangos tévézésével, milongán a pasik, akik basznak felkérni, a kibaszott okos megmondó emberek, akik anélkül, hogy a tanácsukat kérném tanácsot adnak, anyukám a befektetési ötleteivel :), a nyájaskodó viperák, a rosszindulattól fröcsögő, irigységben fulladozó kritizáló bajnokok, a sunyi hazugok. Aztán ott a kiváló katalizátor mindehhez: a menstruáció. Rájöttem, ez jó nekem, kidühönghetem magam, és egyre bátrabban válok én is idegesítő, káromkodó, vérgeci, paraszt, kárörvendő, rosszindulatú főkritikussá. Jó érzés. Főleg, hogy nem veszem komolyan. Dühöngésem mögött mindig ott az önirónia és humor. Köszönöm mindenkinek, akik kihozzák belőlem az állatot, és legfőképp azoknak, akik ezt az állapotomat eltűrik, megengedik a kibontakozását, talán néha még élvezik is… És ha most valaki valami okos tanácsot mer adni, azt pofán rúgom!

 

FÉLSZ A HALÁLTÓL? Nagyon, de a félelemnél is erősebb a kíváncsiságom. Vagyok olyan bölcs (vagy inkább gyáva és lusta?), hogy legnagyobb félelmemet és kíváncsiságom tárgyát, a halált nem magamon figyeltem meg, hanem másokon, akik voltak olyan kegyesek hozzám, hogy utolsó napjaikban, óráikban a társaságukba fogadtak. Ott jöttem rá, hogy a halál, konkrétan a halál pillanata nagyon szép, de az azt megelőző agónia, borzalmas tud lenni. Arra is rájöttem, hogy nem a haláltól félek, hanem a fájdalomtól. Elhatároztam tehát, hogy boldogan, könnyen és nem fájdalomból menekülve szeretnék meghalni, hanem éppenséggel elengedetten és kíváncsian. A szép halál jó életcél. De miután a halál bármikor bekövetkezhet, érdemes lenne úgy élni, ahogy meghalni szeretnék..

 

BETEGSÉG, MINT SZIMBÓLUM? Teljes mértékben elfogadom. Elkezdtem türelmes lenni a betegségekkel. Lecsendesítem magam, beleereszkedem a fájdalomba és figyelek. Figyelem, hogy mit üzen. Inspirációként használok iránytűket is, leginkább Rüediger Dahlke írásait. Kinyitom magam, meghajtom a fejem, próbálok nem ellenkezni a betegséggel, hanem együttműködni vele. Ha nagyon fáj, olyankor nehéz, de azt is tudom, hogy azért fáj olyan nagyon, mert figyelmeztetni szeretne. Csodálatosan precízek a jelentései. Megtanulnom a betegség nyelvét nem könnyű, sokat kell gyakorolni. Már néha előfordul, hogy nagyon halvány előjelét észreveszem és le tudom fordítani. A lélek nyelvére. Ugyanis betegségeimet lelki változásokkal kezelem. Néha még kísérletezem is, hogy csakazért sem kezelem a tünetet fizikai szinten, hogy megnézzem, ha lelkileg megoldom, az feloldja-e a testi tünetet. Kísérleti mintám még nem reprezentatív, ezért nem dicsekszem az eredményekkel.

 

MELYIK OLDALON RÁGSZ? Pontos statisztikát nem vezetek, de nagyjából rágásaim 80-90%-át a jobb oldalon bonyolítom. Ez az arány még magasabb, ha gondolataim világában tartózkodom és így öntudatlanul rágok. Észrevettem ugyanis, hogy a bal oldalam érzékeny a túlzásokra (túl kemény, túl hideg, túl meleg, túl édes, túl savanyú, túl bármi), a fájdalom kizökkent a gondolkozásból, visszaránt a "fájdalmas" jelenbe, ezért szép lassan jobboldali rágóvá váltam. Ha így folytatom eltorzul az arcom a felemás izommunkától. Na nem ezért, de néha tudatosan átcsoportosítom a jobb oldalon a szélsőségektől megfosztott darabokat a bal oldalra, dolgozzon kicsit. Elkezdtem kíváncsi lenni mennyire terhelhető, mit bír, hogyan fejlődik. Fejlődésének nyomon követését pedig elkezdtem lehetőségként felFOGni megrögzött agymenésem kordában tartására és a jelenben időzésre. Mennyi mindent JELENt a FOG.

AZT ESZED, AMIT KÍVÁNSZ? Bennem e tekintetben gyökeres változás ment végbe, szinte egyik napról a másikra, valamikor év elején. Korábban mindenfélét vásároltam, tele volt a hűtő és az éléskamra, hiszen nem tudtam mit fogok épp kívánni, ezért nagy választékot tartottam a legjobb falatokból. Aztán egyszer csak megszűntem kívánni. Ez volt az a nagyon furcsa és drasztikus átkattanás, ami hozta magával a vásárlási és evési szokásaim megváltozását is. Alig vásárolok valamit, egy-két fontosabb alapanyagot, és azokat variálom. Addig nem veszek semmit, míg el nem fogyott minden. Nem kívánok semmit, de jóízűen és örömmel eszem azt, ami van. Végtelenül egyszerű, újszerű és felszabadító érzés. Ugyanakkor néha belém hasít, hogy hiányzik a kívánás. Nem a finom ételek, hanem, hogy kívánjak valamit. Ilyesmi lehet a szenvedély"betegség" gyökere: vágyni vágyik.

A kezdetben kétségbeejtőnek tűnő űrrel barátkozom már, és szépen lassan kezd kibontakozni valami új, egészségesebb szenvedély..

 

SZERELMES VAGY? Igen. Szerelmes vagyok. Egy illatba és érintésbe, a zenébe és ritmusba, lelkesedésembe és szégyenlősségembe, a villogó zöld lámpába, a friss paplanba, az őszi színekbe, a fán ugráló mókusba, a maffiózókba és a tőlük való félelmembe, a hidegbe és didergésbe, a „bassza meg” felkiáltásomba, eltávozott barátnőm telefonszámának kitörlésébe, a hétköznapba lopott közös családi ebédbe, az undoromba, a fájó fogaimba, a fogorvosbőrbe bújt angyalokba, az érzékeny lelkembe, a zöldségárusba, a nektárdús szőlőbe, a sós ízű örömkönnyembe. A meghitt, megérintő Pillanatba.

Még további inspirációk:

Show More

Érdekelnek az aktualitások:

Halász Ágnes: 0630 467 1624, ahalaszagnes@gmail.com

Adatvédelmi szabályzat

  • Facebook Social Icon